2016. április 28., csütörtök

Sorok mögött: És akkor jött a mumus...

Sorok mögött címmel minden hónapban valami érdekes témát feszegetünk más írókkal. Most a szerkesztési élményekről mesélünk.

Kamaszként nem voltak hasonló érdeklődésűek körülöttem, és a barátaimat meg nem akartam elijeszteni kéziratok tukmálásával. Így aztán viszonylag későn ért az első olyan élmény, hogy valaki belejavított az írásomba.
Az első ilyen pillanat az Írókörben volt, 2005-ben nagyjából egyszerre történt, hogy a novelláimat elolvasta más (előtte csak regényt írtam), és hogy megnyertem az Új Akropolisz pályázatát. Pontosan ugyanaz a visszajelzés jött: nem elég feszes a szerkezet, túlírom a szövegeket. 

A Csak mi, lélekharcosok novellánál úgy örültem, hogy csak tíz oldal lett, nem húsz. Mai napig emlékszem, Marco vicces mondatára, hát ez isteni öt oldalas novella lenne... (Végül sikerült meghúzni hétre, de hogy mit vergődtem vele... :))
Az Új Akropolisznál meg előadták a Szunnyadó vulkánon innen és túl mesét, négyen kiálltak és dramatizálva felolvasták. A hetedik oldalon úgy leült, hogy kínosan feszengtem, és én alig bírtam kivárni a maradék három oldalt. Hangosan sokkal jobban kijönnek a hibák. Szabályos sokkélmény volt. :)

Aztán megjelentek más novelláim, és mindig meglepődtem rajta, hogy maximum az elütéseket vagy egy sort javítottak bennük. (Hozzáteszem, hogy az Írókör viszont javította, és rengeteget tanultam Hannától, meg a többiektől.)
Végül összefutottam az első pasival, aki rendesen végezte a munkáját. Azt hittem, csodálatos élmény lesz, milyen sokat tanulok, meg minden... és nem az volt. :)
Sok dologban egyetértettem, de több ponton is úgy éreztem, kivasalja a szöveget. Ott álltam döbbenten, hiszen ő ismert szerkesztő, én kis nyikhaj - tehát a logika azt mondja, igaza van. 
Hát jó, úgy voltam vele, rábólintok minden javításra, elvégre csak tudja, mit csinál. De aztán élőben találkoztunk, és nem ment. Létezhet, hogy kell egyfajta hallás a szerkesztőknek? Végig ezen gondolkoztam, amikor a javításokat egyeztette. Egy pont után vállat vontam, és elővettem a calderonos problémamegoldást. Az én prózám az ütem miatt gördülékeny. Tudtam, mi az a pár dolog, ami kinyírná a szöveget, így minden apróságban engedtem, hogy megkapjam az igazán fontosakat. 
A sztori vége évekkel később jött. Akkor már szerkesztő voltam, és egy másik szerkesztő szóba hozta ezt az embert. Meg azt, hogy szerinte kivasalja a szöveget... :)

Másik érdekes tapasztalat, hogy nem mindenkinek van humora. Úgy meglepődtem. Vannak nagyszerű szerkesztők, akik igazán jók, kivéve hogy ez a terület fehér folt nekik. A legjobbak amúgy tudják magukról, és nem vállalnak vicces szöveget. 


Jóval később történt, hogy már regényeim is megjelentek.
Az első szerkesztőm Katona Ildi volt. Nagyon meglepett, mennyire erős dramaturgiai érzéke van. A nyelvi érzéke is jó, plusz érzi a szöveget magát, és lendületessé tudja tenni ott, ahol kell. Nála szoktam le a fordított szórendről. 
Egy csomó helyen rámutatott a logikai ugrásokra is. Hajlamos vagyok elfeledkezni az olvasóról, és kifelejteni a magyarázatokat, márpedig úgy a csavarok nem lesznek világosak, nem lehet követni őket. Illetve azt is mondta, hogy nem merem kibontani a romantikus részeket. Nyugodtan csináljam csöpögősre a szöveget, mert amit én annak érzek, az még bőven nem éri el más ember ingerküszöbét. Így aztán belekerült a Calderonba pár szép mondat, apró pillanatok, melyektől élőbb lett a romantika. (És ha lúd, legyen kövér, elővettem a Scart is, és az isteni megjelenést beleírtam. Az utolsó fejezet nem volt benne eredetileg a kéziratban.)

Ildinek azonban nagyon kevés ideje volt, így a Scar kötethez más szerkesztő kellett. AncsaT-t én kértem fel, és elsőre nagyon meglepődött, mert fordítás utáni szerkesztést végez. Nagyon alapos nyelvileg, és ami fő, logikailag is.  A Szivárgó sötétség első kötetét korábban javítottam, meg háromszor írtam meg újra, így aztán keveredett minden a világleírás kapcsán. Ancsa tette helyre a pénzrendszert, kiszámolta, hogy hány kredit egy rabszolga, egy hajfestés, vagy épp egy űrbázis. Milyen színkóddal szerepelnek a ruhák a szerelőknél és más űrhajósoknál. Meg ha Don felrobbantja a fél galaxist, azt nem szabad megmagyarázni, sokkal menőbb a tudományos titok, mint a rizsa.
Nyelvileg is jó vele, de persze nem minden tökéletes. Néha sikerül a kis könnyed mondataimra farnehezéket raknia, viszont 99%-ban látatlanul is okézhatnám a szöveget. 
Nagyon szeretem a munkamódszerét. Más írót zavarja, ha kinevetik az írását, én viszont kegyetlenül tudok röhögni a szerkesztőm beszólásain. Az oldalsávban időnként megy az ugratás. :)

Jó dolog egy igazán profi szerkesztő, és magát a szerkesztés folyamatát is nagyon szeretem. Ez nagyon jó kaland. :)

 *
*


3 megjegyzés:

  1. Víz, oxigén és humorérzék. Ezek nélkül nem sokáig húznánk. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meg a kávé... legalább is nálam... :D

      Törlés
  2. :D

    Én a napokban éltem meg, hogy az én képem is tud vörösödni, ha csőstül jön a kritika.
    Olvasószerkesztőm - modern nevén bétázó -, egyik hasonlata az elkapkodott, nem eléggé kibontott kezdés miatt: olyan, mintha egy randin lennék, adnám le a rendelést, felöltözve, ráérősen, de a másik fél már letolt gatyával jön felém a pöcsét tolva a képembe...

    Itt már azért sikerült röhögnöm, előtte egy fél órát nagyon nem.

    VálaszTörlés